The Raven

First published in 1845

Once upon a midnight dreary, while I pondered weak and weary,
Over many a quaint and curious volume of forgotten lore,
While I nodded, nearly napping, suddenly there came a tapping,
As of some one gently rapping, rapping at my chamber door.
`'Tis some visitor,' I muttered, `tapping at my chamber door -
Only this, and nothing more.'

Ah, distinctly I remember it was in the bleak December,
And each separate dying ember wrought its ghost upon the floor.
Eagerly I wished the morrow; - vainly I had sought to borrow
From my books surcease of sorrow - sorrow for the lost Lenore -
For the rare and radiant maiden whom the angels named Lenore -
Nameless here for evermore.

And the silken sad uncertain rustling of each purple curtain
Thrilled me - filled me with fantastic terrors never felt before;
So that now, to still the beating of my heart, I stood repeating
`'Tis some visitor entreating entrance at my chamber door -
Some late visitor entreating entrance at my chamber door; -
This it is, and nothing more,'

Presently my soul grew stronger; hesitating then no longer,
`Sir,' said I, `or Madam, truly your forgiveness I implore;
But the fact is I was napping, and so gently you came rapping,
And so faintly you came tapping, tapping at my chamber door,
That I scarce was sure I heard you' - here I opened wide the door; -
Darkness there, and nothing more.

Deep into that darkness peering, long I stood there wondering, fearing,
Doubting, dreaming dreams no mortal ever dared to dream before;
But the silence was unbroken, and the darkness gave no token,
And the only word there spoken was the whispered word, `Lenore!'
This I whispered, and an echo murmured back the word, `Lenore!'
Merely this and nothing more.

Back into the chamber turning, all my soul within me burning,
Soon again I heard a tapping somewhat louder than before.
`Surely,' said I, `surely that is something at my window lattice;
Let me see then, what thereat is, and this mystery explore -
Let my heart be still a moment and this mystery explore; -
'Tis the wind and nothing more!'

Open here I flung the shutter, when, with many a flirt and flutter,
In there stepped a stately raven of the saintly days of yore.
Not the least obeisance made he; not a minute stopped or stayed he;
But, with mien of lord or lady, perched above my chamber door -
Perched upon a bust of Pallas just above my chamber door -
Perched, and sat, and nothing more.

Then this ebony bird beguiling my sad fancy into smiling,
By the grave and stern decorum of the countenance it wore,
`Though thy crest be shorn and shaven, thou,' I said, `art sure no craven.
Ghastly grim and ancient raven wandering from the nightly shore -
Tell me what thy lordly name is on the Night's Plutonian shore!'
Quoth the raven, `Nevermore.'

Much I marvelled this ungainly fowl to hear discourse so plainly,
Though its answer little meaning - little relevancy bore;
For we cannot help agreeing that no living human being
Ever yet was blessed with seeing bird above his chamber door -
Bird or beast above the sculptured bust above his chamber door,
With such name as `Nevermore.'

But the raven, sitting lonely on the placid bust, spoke only,
That one word, as if his soul in that one word he did outpour.
Nothing further then he uttered - not a feather then he fluttered -
Till I scarcely more than muttered `Other friends have flown before -
On the morrow he will leave me, as my hopes have flown before.'
Then the bird said, `Nevermore.'

Startled at the stillness broken by reply so aptly spoken,
`Doubtless,' said I, `what it utters is its only stock and store,
Caught from some unhappy master whom unmerciful disaster
Followed fast and followed faster till his songs one burden bore -
Till the dirges of his hope that melancholy burden bore
Of "Never-nevermore."'

But the raven still beguiling all my sad soul into smiling,
Straight I wheeled a cushioned seat in front of bird and bust and door;
Then, upon the velvet sinking, I betook myself to linking
Fancy unto fancy, thinking what this ominous bird of yore -
What this grim, ungainly, ghastly, gaunt, and ominous bird of yore
Meant in croaking `Nevermore.'

This I sat engaged in guessing, but no syllable expressing
To the fowl whose fiery eyes now burned into my bosom's core;
This and more I sat divining, with my head at ease reclining
On the cushion's velvet lining that the lamp-light gloated o'er,
But whose velvet violet lining with the lamp-light gloating o'er,
She shall press, ah, nevermore!

Then, methought, the air grew denser, perfumed from an unseen censer
Swung by Seraphim whose foot-falls tinkled on the tufted floor.
`Wretch,' I cried, `thy God hath lent thee - by these angels he has sent thee
Respite - respite and nepenthe from thy memories of Lenore!
Quaff, oh quaff this kind nepenthe, and forget this lost Lenore!'
Quoth the raven, `Nevermore.'

`Prophet!' said I, `thing of evil! - prophet still, if bird or devil! -
Whether tempter sent, or whether tempest tossed thee here ashore,
Desolate yet all undaunted, on this desert land enchanted -
On this home by horror haunted - tell me truly, I implore -
Is there - is there balm in Gilead? - tell me - tell me, I implore!'
Quoth the raven, `Nevermore.'

`Prophet!' said I, `thing of evil! - prophet still, if bird or devil!
By that Heaven that bends above us - by that God we both adore -
Tell this soul with sorrow laden if, within the distant Aidenn,
It shall clasp a sainted maiden whom the angels named Lenore -
Clasp a rare and radiant maiden, whom the angels named Lenore?'
Quoth the raven, `Nevermore.'

`Be that word our sign of parting, bird or fiend!' I shrieked upstarting -
`Get thee back into the tempest and the Night's Plutonian shore!
Leave no black plume as a token of that lie thy soul hath spoken!
Leave my loneliness unbroken! - quit the bust above my door!
Take thy beak from out my heart, and take thy form from off my door!'
Quoth the raven, `Nevermore.'

And the raven, never flitting, still is sitting, still is sitting
On the pallid bust of Pallas just above my chamber door;
And his eyes have all the seeming of a demon's that is dreaming,
And the lamp-light o'er him streaming throws his shadow on the floor;
And my soul from out that shadow that lies floating on the floor
Shall be lifted - nevermore!

Edgar Alen Poe

A holló

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Egyszer elmúlt régen éjfél, ültem álmos lámpafénynél,

Régi, bűvös fóliánson tétovázott a kezem,

S hogy nehéz fejem lehajtom, észrevétlen koppan ajtóm,

Roppan félve és sóhajtón, zaj motoz a reteszen;

"Éji vándor", így susogtam, "az babrál a reteszen;

              Az lehet, más senkisem."

Télidő volt, bús december, amilyent nem ért meg ember,

Nőtt az árnyék, lomha tenger, a parázstól veresen.

Lelkem a bánattól óván, olvastam az éji órán,

Hogy feledjem holt Lenórám, fényes-régi kedvesem,

Már az angyalok között van fényes-égi kedvesem,

              Itt lenn nincsen neve sem.

Most a függöny bíbor öble megborzad, zizeg zörögve.

Félelemnek tőre szúrja - fúrja által a szivem.

Nyugtatom és egyre dobban, várok és ver egyre jobban:

"Éji vándor áll ajtómban, az motoz a reteszen.

Éji vendég vár ajtómban, az babrál a reteszen,

              Az lehet, más semmisem."

Hirtelen felbátorultam és hadartam elborultan:

"Megbocsásson jó uram, vagy asszonyom, de azt hiszem,

Álmos, fáradt voltam roppant és az ajtóm csöndbe roppant,

A babráló, halk, lopott hang nem hallatszott sebtiben."

Erre felnyitom az ajtót - szétvigyázva sebtiben: -

              Künn az éj, más semmisem.

A sűrű sötétbe nézek, álmodok vadat, merészet,

Mint az őrült, mint a részeg, bódorogva kétesen.

Csöndes az éjféli óra, szám susogja csak: "Lenóra"

S a visszhang a drága szóra halkan hívja kedvesem,

Hívja-hívja, hívogatja, szólogatja kedvesem -

              A visszhang, más semmisem.

A szobámba már fehéren mentem vissza, forrt a vérem,

Mert az ablak zára koppant, roppant újra érdesen.

"Meg kell tudnom minden áron, hogy mi zörren ott a záron;

Most az ablakot kitárom, az okát megkeresem;

Csöndesülj szív, tébolyult szív, az okát megkeresem:

              Zúg a szél, más semmisem."

Nyílik az ablak s az árnnyal méltóságosan beszárnyal

Óriási lomha szárnnyal egy vén holló peckesen.

S mintha mi se volna ebben, a viharnál sebesebben

A szobám szobrára lebben s úgy ül ott, mint a lesen,

Pallasz szobrán mozdulatlan ül, csak ül, mint a lesen:

              Nem történik semmisem.

Én nevettem őt, hogy ében-tollal talpig feketében

Gőgösen guggolt a szobron és szóltam fölényesen:

"Bár alig van rajtad toll, ó fergeteg-vert csúnya Holló,

Bús heroldhoz vagy hasonló, mondd, mért jöttél, édesem?

Mondd meg nékem, a pokolban hogy neveztek édesem?"

              Szólt a Holló: "Sohasem."

Bámultam, hogy jár a nyelve és folyékonyan, perelve,

Annyi szent, hogy locskaszáju - nem beszél értelmesen;

Mégis furcsa, hogy e bátor csúnyatorku prédikátor

Beröpül az éjszakából, bár nincs semmi oka sem,

A szobám szobrára ül le, bár nincs semmi oka sem

              És úgy hívják: "Sohasem."

És a Holló vár komorlón a fehér és néma szobron

S ez egy szóba lelke rezgett, reszketett rejtelmesen,

Mást se mond, csak ül meredten, meg se rezzen, meg se retten,

Végre halkan ezt rebegtem: "Nem örök a csoda sem;

Minden elszállt, ez is elszáll - nem örök a csoda sem." -

              A madár szólt: "Sohasem."

Felriadtam, mert oly száraz, kurta-furcsa volt e válasz,

"Bamba szajkó", így beszéltem, "nincsen egy ép sora sem.

Bús különc volt a gazdája, biztosan az kapatta rája,

Folyton erre járt a szája és hörgött keservesen.

Benne lelke átka zörgött és hörgött keservesen,

              Hogy már többé: "Sohasem."

Még nevettem, hogy az ében holló ott ül feketében

S párnás, mély zsöllyém elébe görditettem sebesen;

Bojttal-rojttal elmotoztam és a zsibbadt csöndbe hosszan

Tépelődtem, álmodoztam, mért néz e két csodaszem,

Mért mered rám e két sanda, kúsza, kósza csodaszem,

              Mért károgja: "Sohasem."

Lestem a sötét madárra, szótlanul vigyázva-várva,

S a szemével a szivembe szúrt le - fúrt le tüzesen:

Süppedő bársonyra dűltem s a violafény köd-ülten

Lengedezve szállt körültem, himbálgatta mécsesem,

Itten ült ő, itt a párnán, pislogott a mécsesem

              S ah, nem ül le, sohasem!

Most egyszerre száz ezüstből angyalok csapatja füstöl,

Száll a tömjén, cseng a léptük, trilláz a nesz édesen!

"Angyalok, hát végre Isten elküldött, hogy megsegítsen,

Elfeledni régi kincsem, eltemetni kedvesem,

Elfeledni, eltemetni régi-égi kedvesem!"

              Szólt a Holló: "Sohasem."

"Jós! felelj nekem", könyörgök, "bármi légy, angyal, vagy ördög,

Kit szobámba vert az orkán és kisértesz rémesen,

Mondd meg itt e szörnyü házban - hol a Rémekkel csatáztam -

Hol a Borzalom s a Láz van - nincs sebemre moha sem?

Nincs-e, nincs-e ír szivemre? nincs gyógyító moha sem?"

              Szólt a Holló: "Sohasem."

"Jós! felelj nekem", könyörgök, "bármi légy, angyal, vagy ördög,

Kérlek a Mindenhatóra, mondd meg végre kegyesen,

Lát-e engem még a Kedves, aki most a mennybe repdes,

Hajlik-e még e szerelmes szívre régi kedvesem,

Hajlik-e még e szerelmes szívre égi kedvesem?"

              Szólt a Holló: "Sohasem."

"Pusztulj innen a pokolba", orditottam fuldokolva,

Szállj a károgó viharba, vár a bús Éj Partja lenn!

Egy tollad se hagyd itt, vidd el, és ne ölj kétségeiddel!

Károgásodat te hidd el! Ne maradjon nyoma sem!

Tépd ki csőröd a szivemből, ne maradjon nyoma sem!

              Szólt a Holló: "Sohasem."

És a Holló meg se moccan, néz reám meredve hosszan,

A szoborról, a komorról tűz reám két tompa szem.

Úgy ül mint egy omladékon, mélyen alvó éji démon,

A padlón a lámpa vékony sávja himbál csöndesen:

Nő az éjjel, nő az árnyék, terjed egyre csöndesen

              S nem virrad meg - sohasem!